2024. április 5., Péntek
Megrendüléssel tudatjuk, hogy Varga János nyugdíjas erdőmérnök, a Közép-Somogyi Állami Erdőgazdaság egykori munkatársa elhunyt
Engem az erdő véd s szeret,
utaimon erdők kisértek:
bükkök, gyertyánok, égerek,
tölgyek. Fenyők is. Égig értek.
Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörűen
zúg bükkös erdőnk orgonája.
S ha majd mélyebbre költözöm,
érzéstelen rommá omoltan,
egy hang közelről súgja még:
Én is az erdő fája voltam.
(Áprily Lajos - Szeret az erdő)
Varga Jánosnak, az Édesapának, Nagypapának és Dédnagyapának hosszú élete szép ívet rajzol le előttünk.
Reményekkel, álmokkal teli küzdelmes évek, amelyek generációknak szolgálnak például és tanulságul: hogyan indult egyszerű szülők gyermekeként és hogyan vált a szorgalma és kitartása által megbecsült okleveles erdőmérnökké. Hosszú életének köszönhetően 2022-ben, 91 évesen a Soproni Egyetemen átvehette a vasdiplomát, mely különös büszkeséggel töltötte el.
1931. április 27-én született Mosdóson, és 2024. március utolsó napján nem messze a szülőhelyétől itt hunyta le végleg szemét.
A szülői ház akkoriban Vigadó-hegy 1 címen volt nyilvántartva, és a körülötte lévő szőlőterület és a téli szánkózásra alkalmas domboldal rendszeresen visszatérő tárgya volt későbbi éjszakai álmainak. A sors pedig úgy rendelte, hogy ide térhetett vissza a hosszú út végén.
Innét járt gyalogosan 1937-től 1943-ig a majd öt kilométerre lévő Mosdós községbe osztatlan elemi fiúiskolába.
A polgári iskola 2. osztályát a háború miatt magántanulóként végezte el. 1945 májusában egy tanító házaspár kiköltözött Mosdósra és a polgáriba járó diákokat felkészítették, hogy magánúton vizsgát tehessenek. 1945-46 telén minden másnap jártak iskolába, de akkor is vinni kellett a táskában mindenkinek a könyvek és füzetek mellett három - négy darab tűzifát, mert az iskolának nem volt pénze tüzelőre.
Ezt követően beiratkozott a kaposvári Berzsenyi Dániel polgári iskolába, ahol a 60-as, 70-es években gyermekei Tamás és Ildikó is tanultak. Micsoda játéka ez a sorsnak!
1947 december elsején a MÁV Fiú Intézetbe, az úgynevezett „szuntyerba” került, ahol teljes ellátást és egyenruhát is kapott.
De az intézetben a szabad világhoz, kerítés nélküli és kiskapu nélküli világhoz szokott fiatal, nehezen tűrte el a bezártságot.
Aktívan részt vett a Diákszövetség, az EPOSZ, majd a DISZ munkájában, a mosdósi Népkönyvtár kezelője is volt egy ideig.
Ezidőben több tárgyból különbözeti vizsgára készült, amelynek sikeres letétele után beiratkozott a Somssich Pál fiú gimnázium ötödik és reál tagozatú osztályába, amelyben évtizedekkel később fia, leánya és unokája, Dávid is tanult,akkor már mint Táncsicsos diák. Erről a 2010-ben megjelent „Az Alma Mater köszöntése” című kiadványban írt megható összefoglalót. Munkahelye később a szomszédos épületben volt, emiatt munkanapokon harmincnégy éven át gyalogolt el az Alma Mater előtt.
Tartotta a kapcsolatot az iskola vezetőivel, volt tanáraival, aktívan szervezte az érettségi találkozókat.
1951-ben érettségizett, majd jelentkezett a Soproni Egyetem erdőmérnöki karára, ahova sikeres felvételt nyert.
És jöttek a felejthetetlen diákévek, amelyekről mindig átéléssel és szeretettel beszélt:
„Szép idő volt, jó idő volt,
Kár, hogy elmúlt. Jaj be kár!
Feleségünk majd lesz nékünk,
Aki számon kéri majd, hogy -
Sopron, Sopron sáros Sopron
Te vagy az oka mindennek!”
A kollégiumban töltött évek alatt a szélrózsa minden irányából érkezett diákokkal került kapcsolatba.
Elmondása szerint úgy néztek ki, mint egy többismeretlenes egyenlet.
A legszorosabb kapcsolatból keresztszülőség, élethosszig tartó barátságok születtek, amelynek emlékképeit kezdetben a nagy becsben tartott harmonikás Zeiss, majd később Zorkij márkájú fényképezőgépekkel örökítette meg és rendezte albumokba. Akárcsak gyermekei életének emlékezetes pillanatait, a családi eseményeket, kirándulásokat, külföldi utazásokat, mosdósi szüreteket.
A diploma megvédését követően 1956. január 2-án lépett be az Erdőgazdasági Szállító és Gépjavító Vállalathoz, majd 1957-ben áthelyezték a Közép-Somogyi Állami Erdőgazdaság Központjába, - mai nevén SEFAG - ahol nyugállományba vonulásáig dolgozott.
1957-1961. között előadóként, 1962-1967. között csoportvezetőként, 1968-1989. között 22 éven át osztályvezetőként látta el feladatát.
Szakmai tevékenységét Főigazgatói Dicséret, Kiváló Dolgozó oklevél, Jelvény, Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetés három alkalommal, Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetés honorálta.
1956. május 2-án kötött házasságot a szintén mosdósi Horváth Irénkével. Akkor az orgonák még májusban nyíltak, így lett az orgona szeretett felesége kedvenc virága…
Ifjú házasként több közeli országba is ellátogattak közösen, majd később szakmai utakon ismerte meg a környező államokat.
1960-ban megszületett első gyermeke, Tamás majd 1969. májusában megérkezett a családba Ildikó.
Gyermekeinek oktatását, fejlődését gondosan figyelemmel kísérte, támogatta. Természetszeretetét gyermekeinek is átadta, ezért alakult úgy, hogy fia egy évtizede a Balaton-felvidék csodálatos, tanúhegyekkel ölelt környezetében él, lánya pedig a Balaton déli partján, Fonyódon töltődik újra és újra energiákkal.
1981-ben megszületett első unokája, Dávid, majd rá két évre Bence, akikkel a rendszeres családi összejöveteleken sziporkázóan élcelődött. Megbeszélte Dáviddal a fővárosi közügyeket, az óraátállítás problémakörét, Bencének pedig, amikor megtudta, hogy a telihold nem csak Ildikóra, de rá is hatással van, egy évtizeden át minden év elején gondosan elkészített kézműves Hold-naptárat postázott.
Precizitása nem ismert határokat. A mai számítógépes táblázatkezelők elődjét, a kockás füzetet professzionális módon használta a családi költségvetés menedzselésére, és a gyarapodás szemmel látható volt: személyautó, fonyódi nyaraló.
2007 egy fordulópont volt az életében, amikor 51 évnyi közös élet után felesége, Irénke fáradt szíve december 3-án utolsót dobbant.
Tizenhét év egyedüllét, de nem magány következett ezután, mert leánya napi szintű kapcsolatot ápolt vele, támogatta, a már nem Kaposváron élő családtagok rendszeresen látogatták. Személyesen már csak egyre ritkábban, de telefonon rendszeresen tartotta a kapcsolatot kortársainak, évfolyamtársainak, kollégáinak, barátainak egyre fogyó társaságával. Nyitott volt és folyamatosan figyelemmel kísérte a világ eseményeit.
Mindene volt a mosdósi Vigadó-hegy, a szülői ház és környéke, a terület, ahol már az időszámítás előtti évezred közepén kelta törzsek messze földön híres telepet építettek ki.
2009-ben egy briliáns prezentációval lepte meg a bővebb családot a falu történetéről, és mint a leghitelesebb helyi idegenvezető lelkesen kalauzolta végig őket a környéken emlékeket felidézve, borospincékbe látogatva.
A HEGYEN, így csupa nagybetűvel, 2018. késő nyarán járt utoljára gyermekkori barátjával, Vince János bácsival és fiával egy misszión. Terve az volt, hogy az ott sok évtizeden át virágzó pünkösdi rózsabokrot áttelepítsék a kaposvári ház előkertjébe. Szomorúan állapították meg, hogy az ecetfák és a vadszeder átvette a terület feletti uralmat, se rózsabokor, de a szülőháznak a leomlott falai is alig látszottak…
A családon kívül kevesen ismerték mély irodalmi érdeklődését, a memoriterekben jártas brillianciáját. Csokonaitól Ady Endréig számos ismert és alig ismert versből tudott hosszan idézni, komoly kihívások elé állítva a családtagokat. Gyakran előfordult, hogy nem tudták a helyes választ, emiatt kérték, hogy inkább húzhassanak új tételt a kettes aláért :-)
Még be sem töltötte 81. életévét, amikor megszületett első dédunokája, Valentin, majd kétévente újabb „Dédik” érkeztek a családba, akikről büszkén dicsekedett barátainak, ismerőseinek. 2014-ben Dius, majd 2016-ban pedig Ádi erősítette a kis csapatot.
A COVID járvány kitöréséig minden karácsonyt otthonában együtt ünnepelte egyre népesebb családjával.
2022. őszén találkozott utolsó alkalommal őszülő hajú volt kollégáival a SEFAG vezetősége által szervezett nyugdíjas találkozón a nagysalléri vadászházban. Ide együtt utazott Bóna Jóska bácsival, akivel felelevenítették a régmúlt történéseit.
A találkozót követően feltámadt benne a vágy, hogy életútjának fontos és emlékezetes állomásairól kézírásos emléket hagyjon az utódoknak. A család ekkor segítségére sietett, hogy a már vénülő kéz és megromlott látás miatt szóban mondhassa el gondolatait, emlékeit. Így hangfelvételek őrzik életútja mérföldköveit, világlátását. Számtalanszor hangsúlyozta, hogy a soproni évek voltak a legszebb évei, valahol mindig igazlelkű soproni diák maradt.
„Ha egykor majd a végzet
Sopronból menni késztet,
Fakadjunk dalra mind
Szerencse fel fiúk!
Fakadjunk dalra mind
Szerencse fel fiúk!
S ha visszatérünk újra
E vidám koszorúba
Szóljon a dal megint
Szerencse fel fiúk!
Szóljon a dal megint
Szerencse fel fiúk!”
Arra a kérdésre, hogy mit üzenne unokáinak, dédunokáinak rövid gondolkodást követően így felelt: „Legyenek mindig becsületesek!”
A mosdósi hegyet hosszú élete során megszámlálhatatlanul megjáró rendíthetetlen erdész számára a 2023 pünkösdjén történt sérülése hozott komoly és tragikus fordulópontot. Megszűntek a minden évszakban gyönyörű Berzsenyi park körüli egyre rövidülő séták, de így is napjában többször kitartóan rótta a köröket a lakása előtti folyosón, dacolva a korral, az egyre korosodó szervezettel.
Leánya és segítői, ápolói sokszor erőn felül mindent megtettek annak érdekében, hogy életének ebben a szakaszában átsegítsék a nehézségeken.
Habár a szellem még bírná, de a test egyszer csak elfárad. Az Édesapa, Nagyapa és Dédipapa rövid kórházi kezelést követően a szülőföldjén, Mosdóson békésen elhunyt, eltávozott közülünk.
Másképp lenne minden, hogy ha velünk lennél,
Ha hozzánk szólnál, ha ránk nevetnél.
Elvitted a fényt, a derűt, a meleget,
Csak egyetlen fénysugarat hagytál, az emlékedet.
Nyugodjék békében! Őszinte részvétünk szeretteinek!